Három

Egy idő után, amikor Begley nem csatlakozott a többiekhez a pincében, az egyik civil az osztagából felment, hogy megnézze, mi történt vele, majd azonnal a katonai rendőrségért küldetett valakit. Begley-t a Palmenhof egyik padlásszobájában találták meg, amely a helyi Gestapo és az SS főhadiszállásául szolgált – most már ismeri az épület nevét és funkcióját. Törökülésben ült a padlón, az ágy mögötti sarokban, és egy német kislány holttestét ringatta a karjában.

A sovány, sötét hajú, körülbelül tízéves gyermeket – hogy ugyanaz a kislány volt-e, akit Begley a tó partján látott sétálni, azt sohasem sikerült megállapítani – többször tarkón ütötték egy gyalogsági ásóval, amely félig elrejtve hevert az ágy alatt – a véres ásóéit a csipkés ágyterítő függönyözte el. Kopott, virágmintás ruhácskáját, amely szakadt és vérfoltos volt, felhúzták vézna combja fölé, borzalmas sebeket felfedve a hasán és az ágyékán. Az egyik karja, amelyet könyék fölött levágtak, úgy hevert egy ruhásszekrény ajtaja mögött, akár egy levetett zokni. Csuklójánál egy sárga madzaggal hozzá volt kötve egy férficipő fűzőjéhez.

Begley, akin még mindig rajta volt a légzőmaszkja, halkan dúdolt a kislánynak, és jobbra-balra ringatta, időről időre félbeszakítva magát, hogy felmondjon egy-egy verset a Jelenések vagy Ézsaiás Könyvéből.

A katonai rendőrök kivették a kis testet Begley karjaiból, majd utasították, hogy vegye le a légzőkészüléket, és azonosítsa magát. Nehezen vált meg a holttesttől. Amikor elkezdték faggatni, odament az ablakhoz, félrehúzta a függönyt, és lenézett az utcára. Sárfolyamot látott, amelyet eltorlaszolt a szenny, a szétporladt téglák halmai, a kiégett tankok, az elakadt kocsik, az elpusztult lovak… Nem emlékezett, hogy mi történt. Semmire sem emlékezett, még a saját nevére sem.

A kereszteződés közelében egy amerikai dzsip áthajtott egy hatalmas bombakráter pereme fölött, és elakadt. Figyelte, ahogy a sofőr kimászik a volán mögül. Vörös fejjel, sisakjával legyezve magát, dühösen üvöltött a haverjával, aki már feladta az erőlködést, a dzsip oldalának támaszkodott, és képtelen volt abbahagyni a röhögést. Az utca távolabbi végén Begley nőket látott egy végtelennek tűnő sorban, akik az esőben állva várták, hogy vizet vehessenek egy törött ivókútból.

Az egyik rendőr kipöccintett egy cigarettát egy csomag Chesterfield-ből, és megkínálta Begley-t. Mialatt a fiú rágyújtott, a Zippo lángját begörbített tenyere mögé rejtve, az emlékei kezdtek visszatérni.

– Meg akartam menteni, érti? Csakhogy má’… túl késő vót. Tudtam, hogy amúgy is meg fog halni. Nemsoká’ minden meghal. Minden ember, állat, madár, hal… még a fák is, minden. Én is meg maga is… mind meghalunk. Még a nyamvadt legyek is. Közeledik. Má’ láttam a jelet… de nem várhatok addig.

– Úgy érti, hogy még nem volt halott, amikor rátalált?

[Csend]

Könnyek csordultak le az arcán. A kézfejével törölte le őket, ami még mindig véres volt a kislány holttestétől. Amikor a katonai rendőrök megbilincselték, nem ellenkezett.

– Hogy hagyhattam vón’ ott egyedül meghalni? Meg kellett tennem. Az Úr nem hagyott választást. Ő nem mentette vón’ meg. Én csak véget akartam vetni a szenvedésének…

Miután letartóztatták, Print Begley tizedest elvitték a Hetedik Hadsereg főhadiszállására, a nürnbergi erődbe, ahol hivatalosan is megvádolták egy német civil meggyilkolásával.